Saramago mondatai és a hason olvasás egy finoman beállított görbületet eredményeznek együtt. Biztos létezik egy bizonyos szög, ami segíti a befogadást, az agykontrollban is van ilyen, én úgy emlékszem. A fény felé hasaltam és közben még az a bizonyos tavaszi szellő is tiszteletét tette az arcomban.
Nem, nem akartam félbehagyni még egy sóhaj kedvéért sem, csakhogy egy család haladt el az utcán, míg más valakik bundáskenyeret sütöttek. Nem a büdöset, hanem az ellenállhatatlant. És összekeveredtek a mondatok. Röstelkedve futtattam vissza a szemem, de a lapon nem találtam sem anyát, sem a biciklit.. Háh, beleíródtak és elfértek. Jaj, dehát nem lehet ennyire tobzódni. Hagytam, hogy a bölcsesség barátságosan oldalra billentsen és az éhség lendítsen a csípőn és már ott is termettem az erkélyajtónál. Szerintem egy bárgyú mosollyal az arcomon fordítottam el a zárat. Mivel a függöny még nem omlott elém, jól láttam és hallottam is azt a darázs-szerű lényt, amelyik ekkor futott be az erkély légterébe: Soha nem láttam még ilyen nagyot. Ilyen nagy már nem is létezik. Az biztos, hogy kizártam. Azt gondolom róla, hogy egy gyilkos.
